Folyékony halál

Mikor felébredtem a vöröslő napsugarak már elöntötték a szobát, bíbor színbe vonva az egész helységet, meg-megcsillanva a falra akasztott kitüntetéseken. Az elmúlt évtizedben háború dúlt világszerte, amiben a nagyapám is részt vett. Miután vége lett a harcoknak kitüntették a sikereiért és bátorságáért, ő pedig kiakasztotta ezeket az érmeket a falra. 

Mikor kisebb voltam előszeretettel hallgattam nagyapám történeteit a háborúról. Ezredes volt, egy nehézpáncélos osztag élén. Ő volt a hadvezér az Árnyékvölgyi csatánál. Hatalmas győzelmet arattak. Ez volt a kedvenc történetem mind közül. A csillogó acél, a csatakiáltások és a győzelem mámora. Olykor-olykor szerettem ezen elmerengni, saját történeteket és hőstetteket kitalálni. Régen arról álmodoztam, hogy olyan leszek, mint ő. Egy harcos, egy hadvezér. Most már inkább hálát adok Mihedának, hogy nem a háború idején éltem. Bár engem úgyse soroztak volna be, ugyanis itt a Tűzföldi tartományokon a nőknek nem szokás harcolni. Én ezt kicsit furcsának találom. Mi vagyunk a leg harciasabb nép az északi féltekén, és mégis olyan kultúra alakult ki, hogy az emberek fele nem fegyverkezhet. Persze ez nem azt jelenti, hogy ezt a törvényt én be is tartom. Egyszer a nagyapám mesélt egy történetet harcos nőkről, akik messze, Yasilyer azaz Zöldföld területén élnek. Ez ösztökélt hajdanán arra, hogy ne adjam fel az álmomat. Hét éves korom óta járok, mindenki tudta nélkül kardforgató órákra. 
Tudom, hogy törvénybe ütköző tett

•