Ismerős álomkép

 A sátor hatalmas volt. Köríves falait festett fátylak borították. Középen hatalmas tűz égett, meleg fényével bevilágította majdnem az egész helyet. A tűz körül lengén öltözött nők táncoltak. A zene ismerősen csengett. Egyszerű, egyre gyorsuló dallam volt. Az ajtóval szemben a Kán ült, és a táncosokat nézte. Látszott rajta, hogy sokat ivott már. Testőrei védelmezőn vették körül. Testhelyzetükkel nemcsak őt óvták, de megakadályozták, nehogy bármi meggondolatlant tegyen. Szeme mohón a táncosokra tapadt, kicsit már dülöngélt, de újra felemelte díszes agyagkupáját. A sátor hátuljában volt egy bíborfüggönnyel elkerített rész. A takarás mögül most kilépett egy lány. Kezében vörös, fűszeres illatú folyadékkal telt edényt hozott. Velem egyidős lehetett, bár nem láttam tisztán az arcát. Megtöltötte a poharat, majd visszalépett a homályba.
 Régen én álltam a bíborfüggöny mögött, az urak poharát lesve. Lassan egy éve már, hogy Hilah száműzetett. A gondolatra összeugrott a gyomrom. Balra kaptam a fejem, és valóban. A Kán jobbján ott ült a fiatal örökös. Tudtam jól, hogy nem szabadna itt lennem. Az igazat megvallva, fogalmam sem volt, hogyan kerültem ide. De tudtam, ha észrevesznek, az életemmel fizetek. Mintha meghallotta volna a gondolataimat, az egyik őr elindult kifelé, és pont felém tartott. Mivel idekint sötétebb volt, nem láthatott, de ha kilép, rögtön lebukok. Nem gondolkoztam sokat. Beugrottam a bejárat melletti vizeshordók mögé. Ebben a pillanatban kilépett a harcos és körülnézett, szeme elsiklott fölöttem, de tudtam, csupán idő kérdése, hogy észrevegyen. Amíg nézelődött alkalmam nyílt megvizsgálni az arcát. A bentről kiszűrődő kevéske fény elég volt ahhoz, hogy felismerjem. Tibur volt az, a Kán leghűségesebb, és egyben legöregebb testőre. Arca semmit sem változott a legutóbbi találkozásunk óta. Haja még mindig őszes volt, és csak részben fedte a fejét. És az egyik szemén ott díszelgett a jól ismert szemtapasz. Tett egy lépést felém. A szívem a torkomban dobogott. Biztosan meghallotta, amikor beugrottam a hordók mögé, és a fejem nekikoppant a fának. Ekkor bentről felhangzott Hilah rekedtes hangja.
- Hol van már az a vénember amikor szükség van rá! Told ide a szemkötős képed, ha nem akarod úgy végezni, mint Eris! - üvöltötte.
A név hallatára csak még jobban felgyorsult a már amúgy is kalapáló szívem. Szerencsére az őr is tudta, hogy ki az az Eris, és azt is, hogy mi is történt vele. Hogyne tudta volna. Hisz ő volt az, aki az ítéletet végrehajtotta. Keserűség öntött el. Elmúlt a veszély, így fellélegezhettem, de nem voltam biztonságos helyen, ezért a merengést régi barátomról későbbre kellett halasztanom.  Nekiindultam. Gyomromat még mindig szorította a félelem. Előttem a hatalmas, természetellenes feketeség. Sötétebb volt, mint maga az éjszaka. Egyenesen belerohantam. 

 Izzadságban fürödve ültem fel.  Teljesen kivert a víz, mégis vacogtam. A kintről beszűrődő korai fény szokatlannak hatott, ahogy bevilágította a helyiséget.  Az ajtón befújdogált a hűs, hajnali szél és meglibbentette a kisebb állatbőröket. Minden annyira békés volt. Körülnéztem. Egy sátorban voltam. Jóval kisebben, mint az álombéli, és a falán a fátylak helyett szőrmék voltak kifeszítve. A padlót is állatbőrök borították. Az álmomon tűnődtem, megrohantak az emlékek. A száműzetésem napja, a reménytelen menekülésem, és a szégyen íze. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy eszembe jutott a régi életem.  Gyorsan elhessegettem a gondolatot. Más sem hiányzik, mint egy újabb önsajnálattal töltött reggel. Sokkal rosszabbul is járhattam volna. Ekkor eszembe jutott Eris, és a visszafojtott könnyek kitörtek belőlem. Az én hibám volt az egész. Sosem tudtam tartani a szám, és ez az életébe került. Azóta keveset beszéltem. A múltamról meg egyáltalán nem. Bár nem is nagyon volt kinek. A gazda, aki befogadott, zsémbes öregember volt, olyan, aki előtt nem szívesen tárulkozik ki az ember. Cserébe ő se beszélt sokat. Megvoltunk egymás mellet, néma egyetértésben. Nem is sokat találkoztunk, mert általában korán elment itthonról. Az ágya most is üresen állt. Kiszálltam a sajátomból, és meglepetten láttam, hogy az éjszaka folyamán valaki rám terített még egy gyapjúplédet. Hálásan elmosolyodtam. Nem volt rossz ember, csak kicsit magának való. Talán ez volt az oka annak is, hogy ilyen könnyen befogadott. Egyszerűen csak magányos volt. 
 Egy éve történt. Az eső zuhogott, és régi otthonomat hátrahagyva elkeseredetten bolyongtam az ismeretlen sátrak között. Ember nem járt az utakon, és már majdnem felhagytam a reménnyel, amikor valaki megfogta a vállamat. Határozott, erős kéz volt. Megijedni sem volt erőm. Az éhségtől és a fáradságtól már majdnem összeestem. Az idegen a karjaiba vett, és én rögtön elájultam. Reggel egy ágyban ébredtem, és egy morcos öregember közölte velem, hogy szállást és élelmet is ad, ha a szolgálatába szegődöm. Ekkor semmilyen biztos pont nem volt az életemben. Minden fenekestül felfordult körülöttem. Így hát elfogadtam az ajánlatot. Azóta minden egyes nap birkákat és kecskéket legeltetek, fát vágok és vizet hordok. És minden egyes nappal kezd visszatérni az életkedvem. 
 Hűvös volt az idő, de már kezdtem megszokni a koránkelést. Elcsomagoltam két adag élelmet, magamra terítettem egy báránybőr mellényt és elindultam a hegy felé. Larak fent várt, és mint mindig, morcosan bámult maga elé. Amikor mellé értem kezembe adta a pásztorbotot és a nádsípot, majd nekilátott a reggelijének. Mindennapos rutin volt ez.
 Végignéztem a nyájon. Csupa fehér állat. Régen volt egyetlen egy fekete is, Ében. Ő volt a kedvencem. Reggelente hozzá mentem először és ebéd után mellette aludtam el. De a sors ettől az örömtől is megfosztott. Az egyik nap megjelent egy fekete köpenyes alak, és valami mágiára és lélekre hivatkozva  elvitte. Azóta minden szabadidőmet titokban edzéssel töltök és készülök a bosszúra. Tudtam, lehetetlen, hogy valaha is megtalálom, de legalább elvonta a figyelmemet a sanyarú sorsomról. Aznap már másodszorra sírtam el magam. Felnéztem a virító kék égre, és magamban elneveztem ezt a napot a Könnyek Napjának. A virágzás havának 14. napját. Régi, bevett szokásom volt ez. Mindennek nevet adni.  Nem a rend kedvéért csináltam, csak, hogy ne őrüljek bele az egyedüllétbe. Egy szórakozás volt csupán, hogy elfeledtesse velem, hogy milyen egyedül vagyok.